27.fejezet: A szeretet varázsa

Csopaki Dénes szeretettel nézett végig a családján. Roland és Evelin együtt tanulmányozták a prospektust. Roland szüleitől egy 5 napos ausztriai sítúrát kaptak ajándékba. Mária a lányával, Zsófiával beszélgetett a gyerekekről. Zsófia Londonban él angol férjével, de a karácsonyt mindig itthon töltik. Lucy és David, az ikrek, Zsófia gyermekei és Dénes unokái elmélyülten bontogatták az ajándékaikat, egy-egy örömteli sikoly keretében.
John, Zsófia férje azon ügyeskedett, hogy nehogy rálépjen az ajtóba leheveredő öreg skót juhászkutyára, miközben italokat hozott be a konyhából. Már túl voltak a vacsorán és az ajándékozáson. A karácsonyfa arany és fehér díszekkel pompázott a sarokban. Az égők ragyogóan varázslatossá tették a szoba hangulatát. Dénes arra gondolt, hogy ha láthatóvá lehetne tenni a boldogságot, akkor ezek a különleges fények és a melegség lenne az, ami megjeleníthetné.
– Apa! – lépett oda hozzá fia, Roland. – Köszönöm ezt az estét, és köszönjük az ajándékot. Nagyszerű lesz. Evelin még nem síelt, de örömmel jön velem.
– Szívesen, fiam. Nagyon örülök, hogyha örömet tudok okozni neked.
– Én is annyira örülök, hogy a tőlünk kapott ajándékként el tudtok menni anyával egy hétvégére pihenni.
– Köszönjük, fiam.
Közben figyelmet követeltek az ikrek, akik egymás ajándékaira kezdtek pályázni, és ez indulatokat váltott ki belőlük. Evelin azonnal közöttük termett, és kedves hangon megértést vitt közéjük.
Roland és Dénes megigézve figyelték, ahogy a lány gyorsan elsimította a nézeteltérést közöttük, és ők máris vidáman játszottak tovább.
– Evelin egy varázsló – szólalt meg Roland.
– Te is az vagy, fiam, mindig is az voltál. Elmesélek neked egy régi karácsonyt, amire talán még nem emlékszel. Olyan 2,5 éves lehettél – kezdett bele Dénes.
Roland és Evelin – aki időközben csatlakozott hozzájuk – érdeklődéssel hallgatta.
– Apámnak volt egy húga, Margit néni. A maga korában nagyon szép nő volt, aztán volt egy szerelmi csalódása, és utána több férfi nem volt az életében. Magának való, bogaras öreglány lett. Senki nem szerette. Mindig koszos, rendetlen ruhákban járt, és állandóan dühös volt. Dühös volt az egész világra a boldogtalansága miatt, de legfőképpen a gyerekekre és a fiatalokra, akik még örültek az életnek. Ki nem állhatta őket. Büdös kölöknek hívott minden fiatalt. A nagy családi karácsonyokra is ritkán járt, hála istennek. Sosem hiányzott. Ezen a karácsonyon valamiért megjelent. Talán azért, mert ezen a napon ő sem akart egyedül lenni. Eljött, hogy zsémbelődésével megmérgezze a karácsonyt. Már előre rettegtünk tőle. A vacsora nem ízlett neki, az ajándékokat olcsónak és feleslegesnek tartotta. Ő senkinek sem hozott semmit, de elvárta, hogy mindenkitől kapjon. Mindenkihez volt egy gonosz megjegyzése. Főleg azt nehezményezte, hogy elvittünk téged. „Minek ide egy ilyen kis gyerek? Csak láb alatt van. Megőrjít az örökös nevetésével” – morogta. Ami érdekes volt, hogy te nem féltél tőle. Egyenesen odatotyogtál hozzá, és ránevettél. „Vigyétek innen ezt a büdös kölköt!” – rikoltozta. Valamiért viccesnek találtad a kétségbeesett kiáltozását, és ahelyett, hogy elmentél volna, maradtál, és belecsimpaszkodtál a ruhájába. Margit nagyon ideges lett, de nem rázott le magáról. Anyád attól félt, hogy kárt tesz benned, ezért el akart onnan vonszolni, de én kértem, hogy hagyjon ott. Az öreglányra emelted óriási szemedet, és nyújtottad felé a kis öklödet. Kinyitottad a kezecskédet, amiben egy olvadt hópihe volt. Valószínű, hogy a kutyával került be a lakásba a kinti szakadó hóesésből, és még nem olvadt el teljesen. Te megtaláltad, és odaadtad az öregasszonynak. Így szóltál: „Ajándék, neked!” – és tartottad tovább a kis kezed, amiben már egy kis csepp víz keletkezett. Margit rémülten nézett rád és a kezedre, majd hirtelen elsírta magát. Erre a reakcióra senki sem számított. Margit elvette a vízcseppet, és magához ölelt. „Köszönöm” – suttogta a füledbe. Majd gyorsan lerakott, és morogva távozott. Azt sem mondta, hogy viszlát. Nem sokkal később újból megjelent, amin nagyon csodálkoztunk. Te, fiam, örömmel odaszaladtál hozzá, és átölelted a lábát. „Jól van, jól van” – hessegetett el kedvesen. Ez idáig nem tudtuk, hogy van kedves hangja is. Majd így szólt: „Sütöttem karácsonyi kalácsot, fogyasszátok!”. Azzal lerakott az asztalra egy csodálatos süteményt, melyet elkezdett szeletekre vágni. „Nagyon köszönjük” – mosolyogtunk rá, és egymás után kóstoltuk meg az isteni finom sütijét. Margit nézte, ahogy eszünk, és közben mosolygott. Úgy gondolom, hogy ez volt a legszebb karácsonya. Te, fiam, megtanítottad neki, hogy sokkal többet ér adni, mint kapni. Már akkor is varázslat voltál! – fejezte be Dénes a visszaemlékezést.
– És mi lett utána? – kíváncsiskodott Evelin.
– Ettől a naptól kezdve Margit fokozatosan megváltozott. Elkezdett magával törődni, kedvesebb lett az emberekhez, és hamarosan talált egy férfit, akivel összekötötte az életét. Elköltöztek messzire, egy kis faluba, ahol boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
– Csodaszép! – szipogott a meghatottságtól Evelin. Roland nevetve átölelte, és megcsókolta.
– Már akkor is tanítottál valamit a felnőtteknek – folytatta tovább Csopaki Dénes –, és ez azóta is így van. Az a mester, aki nem képes tanulni a tanítványaitól, nem igazi mester.
– Köszönöm, apám. Te vagy a legjobb mester a világon.
– Te pedig a legjobb tanítvány.
Átölelték egymást, majd bevonták a körbe Evelint is, és sorban a többieket. Végül egy hatalmas szeretetgombóccá álltak össze. Az öreg skót juhász boldogan csaholt mellettük.
Kintre, a szakadó hóesésbe átszűrődött a szoba melege, a karácsonyfa fénye és a szeretet varázsa!

Részlet Csopaki-történetek című könyvemből:

Csopaki történetek